Talán a körforgalmakba belépő járművek vezetőinek szemén látszik a leginkább, amikor ritkábban használt irányokban elsőbbséget kell adniuk és meg kell állniuk, pedig nem akartak volna. Vagy az autópályán érezhetjük, amikor a kellemes sebességre állított tempomat is túl gyors, mert valaki lassabb nálunk és fékeznünk kell. Vagy a város utcáin, amikor lehetne haladni, de valaki mégsem halad és nincs sebesség, nincs lendület. De biciklin is lehet ilyet érezni, amikor egy szűkebb helyen valakit nem lehet megelőzni, ő meg túl lassú. Vagy a buszra felszálló nénik mögötti toporgásnál. Szóval sokfelé, sokféle élethelyzetben. A közös bennük a türelmetlenség, a rossz érzés a lendület elvesztése miatt.
A hipotézis az, hogy többféle, főleg közlekedésbiztonsági és közlekedési kultúrabeli problémánk egyik fő szereplője ez a türelmetlenség, a félelem a lendület elvesztésétől. Ha az autóvezetők szempontjából tekintjük, akkor a vezetés talán legnagyobb öröme ez a lendület. Jó érzés, első alkalommal alighanem olyan érzés mintha a Vidámpark valamelyik játékára ülnénk fel. Persze idővel, évtizedek vezetési gyakorlatával tompul az érzés, de azt gondolom nem múlik el. Sőt, a sokat vezető autósoknál a sebességre való testi és lelki reakció is tompul, a jó érzés egyre magasabb sebességnél érkezik meg – szerintem ez is alapvető oka a nemzeti sportnak számító gyorshajtásnak.
Hol is jönnek elő a közlekedésbiztonsági problémák? Főleg amikor bevágnak elénk és lassítanunk, akár vészfékeznünk kell, ott nagyon látványos ez. De ott van például a körforgalmak belépési pontjain a lassításra kényszerülő autósok válaszreakciójában: annak érdekében, hogy minél kevesebb lendületet veszítsenek, az éppen előttük, szabályosan elhajtó autós nyomában alig pár méterrel lépnek be a körforgalomba. Ott van az autópálya belső sávjában „lendületből”, 160-nal érkező autósok gyakran dühös reakcióiban. A zebrán átkelő gyalogosok között átvágó autósok esetében, a lelassuló autósorból kivágó autósoknál. Valahol talán az igazságérzetünket is sérti, hogy vélt vagy valós előnyünkről, megélt jóérzésünkről le kell mondanunk. Szóval gyakran látjuk ezt és veszélyes helyzetekben jelenik meg.
Ennek az érzésnek a kistestvére az egyik oka annak, hogy az olyan csomópontokban, ahol a kisebb forgalmú iránynak van elsőbbsége (ez nem jellemző és nem is szerencsés, de előfordul, például a buszjárta útvonalak általában fölérendeltek a forgalmuktól majdnem függetlenül. A menekülőútnak használt kertvárosi-városi utcák esetében is látunk ilyet) az alárendelt, de nagyobb forgalmú irányból érkezők csak tessék-lássék adják meg az elsőbbséget.
Nem hiszem hogy a lendület megőrzésének tudattalan vágya ne dolgozna a legtöbb autóvezetőben. Logikus is, látszik is. Érdemes lenne tudatosítani a tervezés, a szabályozás és az ellenőrzés folyamataiban (ha ezek egyáltalán léteznek még), hogy ősi, érzelmi alapú késztetéseink vannak, amelyek őrizni kívánják a sebességünket, lendületünket és ezek a késztetések megsértésük esetén bizony rossz érzelmi reakciókat válthatnak ki. Egy ennyire traumatizált és érzelmileg éretlen országban ez az út melletti szóváltások, veszekedések és bunyók melegágya.